dec. 20.

Eltelt egy hónap. Egy hónapja ezen a napon este ÉN segítettettem összecsomagolni a dolgait, mert elment. Én vígasztaltam a gyerekeimet, mert állatak az utcán és mind a három sírt, hogy apa ne menj el! Mennyivel könnyebb egy férfinak! Simán összecsomagol és otthagy mindent, mintha nem is lenne köze hozzá többet. Ó igen, lehet mondani, hogy gondoskodom tovább róluk, de az már nem olyan! Az már nem család és ha hiszik is sokan, a pénz nem minden! Az én gyerekeim nagyon hittek abban, hogy mi családként maradunk, mi nem leszünk csorbák, mint gyakorlatilag mindenki a környezetünkben! Hát sajnos csalódniuk kellett. Nem bennem! Én maradtam! Mindig a nő marad! Mit is kezdene egy férfi három gyerekkel? Ideig óráig még mehet, de hosszú távon? Ugyan! Ne vicceljünk már! Egy hónap.... Azóta rengeteg könny folyt le az arcomon, rengeteg csalódás ért, pozitív megtapasztalás ne! Ébredek! Kit is istenítettem én és miért is? Milyen álomvilágban éltem, mekkora énfeladással, csak hogy jó legyek annak, aki mint egy mocskos rongyot, csak úgy eldobott... Miért hittem, hogy ő a minden? Kaptam e rá okot? Kaptam e valaha is annyi figyelemet, amennyit én szenteltem neki? Soha! Én mégis így szerettem... Ha a sorban valahol az utolsóként kulloghattam mindig is.... Felsimerem már ezeket, igen! Ébredek, igen! Báb voltam! Igen! Nem érdemeltem meg! De ezt kaptam...

Miért?.....