dec.4

Amikor azt gondolod, már minden csapást megkaptál az élettől.....

Próbálok írni, de nem nagyon jönnek a szavak!

Kezdjük azzal, hogy nem tervezett gyerek vagyok és tudomásom szerint a nagyapám győzte meg a szüleimet, hogy maradjak. Majd gyerekként folyamatosan a bátyámmal próbáltam rivalizálni, mert én lázadó voltam, ő simulékony, nem kell mondani, hogy őt szerették jobban. Én nem voltam jó gyerek! De csak mert figyelemre, szeretetre vágytam! Nem sikerült....

16 évesen megismertem Robit. 1990. december elsején. Akkor még szakközépbe jártunk. Én folyton vártam rá, mert ő tanult, sokat tanult, maximalista volt abban is. 20 évesen összeköltöztünk. Olyan szegények voltunk, hogy minden baráti meghívásra igent mondtunk, mert akkor volt kaja! Nem éheztünk, csak akkor nem kellett költeni. 23 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Visszanézve azt is én akartam. Mondjuk úgy, kierőszakoltam. Az esküvői fogadalom nekem a mindent jelentette! Szent volt és sérthetetlen! Akkor már dolgozott Ő is, mellette tanult. Tehát sokat nem volt itthon. Pedig de vágytam rá! Mindig csak rá vágytam.... 26 évesen már jöhetett a gyerekvállalás, ami nálunk nem volt egyszerű! Valamiért  a sors nem akarta, hogy nekünk legyen közös gyerekünk, mi mégis megerőszakoltuk! Több körben műtöttek. Máté előtt volt három kisbaba, aki nem maradt, majd jött Máté. Robi ekkor még tanult is munka mellett, este fél10re ért haza, megvártuk a fürdetéssel, hogy a gyerekkel is lehessen. Hétvégenként, ami ideje volt, azt a házra fordította. Volt mit csinálni! Ekkor is elég messze voltunk egymástól. (Sosem voltunk közel)Én lázadtam, hogy sosincs velünk, Ő győzködött, hogy majd meghálálja magát az idő. Barnus egyszercsak belépett az életünkbe. Istenem, mennyire Robi! Mindenben! Maximalista, a hisztik, a dolgokra való reakciók, minden, minden ugyan olyan, mint Ő! Mikor Mimi született, akkor is távol voltunk egymástól. Ő támogatásra várt, én társra. Sosem volt egy az utunk. Csak jól tudtuk terelni egymás mellett. Ő hajnalba kelt, én szerettem volna aludni, ő korán feküdt, én bármeddig bírom éjjel. Én folyon mentem volna, Ő szeretett itthon "pihenni". Majd ez átfordult és ő több közös programra vágyott, én meg már szerettem itthon lenni és matatni. 2006ban lefogytunk, ő elkezdett edzeni. Én lefogytam, de maradtam a punnyadt testemben. Nem azt sajnáltam tőle, hogy magára szán hetente nem tudom hány órát, azt sajnáltam, hogy nem velünk van. Stabilan este 7-8 fele járt haza. Vasárnaponként a délelőtt az edzésre ment el. És mondom! Nem azzal van a baj, hogy megy, hanem annyira keveset volt velünk, hogy sajnáltam az időt, amit nem velünk volt.

Aztán jött a rák! Ekkor is készültünk arra, hogy szétmegyünk. Mi hatalmas hullámokat éltünk át együtt, hatalmas veszekedésekkel! Én ekkor is arra vágytam volna, hogy többet legyen velünk, Ő már szabadságra vágyott. Szoktam gondolkodni azon, hogy ha nem lettem volna rákos, akkor is maradt volna még egy évig? Vagy csak a szánalom, a sajnálat, a nyomás, hogy ez az idióta elpatkolhat késztette e arra, hogy maradjon?! Nem tudom.....

Mi még a legelején megbeszéltük, hogy ha baj van, akkor jelezzük a másiknak és nem kínozzuk egymást, nem lépünk félre! Kiszállunk és utána.... Mert ha egy kapcsolaton belül teszed meg "azt", az már azt jelenti, nem szereted! Akkor pedig miért maradj vele? Na és az esküvői fogadalom!!!!

Én mégis eljutottam oda, hogy nem értettem, hogy hétvégén a reggeli edzés után miért kell még délután az edzőtársakkal fürdőbe menni, gyak elvette az egész napot tőlünk, miközben ekkor már stabilan 8 után járt haza. Kaptunk egy szombatot... És éreztem! Igen, éreztem! Meg kell nézni a telefonját! Máté születésnapján este, amikor felmentünk én próbáltam ismét beszélni, ő hárított és jó kis vita lett belőle. Majd elaludt. Én rászántam magam és az összes levelét, üzenetét átnéztem... és találtam.... És kifut a talaj alólam és összeomlik a váram és elvesztek mindent, ami eddig fontos volt nekem és kapálózom levegőért és csomagol, és segítek és védem mindenki elől, hogy ne bántsa!!! Ha nem boldog miért maradjon?! Csak miért így? És keresem a válaszokat, a miértekre, és vágyom arra, hogy felébredjek és megrázzam magam, hogy Istenem, mekkora baromságot álmodtam, bujj hozzám és szeress!!!!!! De nem ébredek.... Csak ülök egy sötét alagútban, ahonnan nem tudom merre kell menni.... Semmit nem tudok, csak azt, hogy én ebbe az emberbe szerettem bele 24 éve és imádtam, mindig imádtam! Kölönben nem maradtunk volna együtt....és most nem tudom hogyan tovább! Az életem, a mindenem kifolyt a kezemből.... De fel kell állni, mert itt a három gyerek! Pedig amikor kiderült, még az is megfordult a fejemben, hogy ha a PET CT találna valamit... vagy felmenni a háztetőre és leugrani! De van három gyerekem...., akiknek kellek! Akik nélkülem nem tudnának tovább.... de erről ne is gondolkodjunk! Hát itt tartok most! Azt mondom nem emberi! Ha tudom is, hogy megtalálom majd az én utam, most akkor is azt mondom, beledöglök!