december 9.

Igen, mi álompár voltunk mindenki szemében! Harcosok, akik egymásért küzdöttek, de sajnos nem volt közös jövőnk! Senki nem gondolta... Három hete még én sem gondoltam volna, hogy azt kell majd mondanom, hogy engem is elhagytak.... Illetve nem! Mert én küldtem el, ő nem tudta felvállalni magát, így nem nyomja ez (is) a lelkét. És nem, nem bántom és bízom abban, hogy normálisan fogunk tudni külön válni.... Nem rajtam fog múlni, abban egész biztos vagyok! Csak a döbbenet! Hogy mennyire nem ismertem.... Mennyire hittem, hogy közös az, amihez semmi közöm nem volt.... Hogy melyikünk volt az, aki azért harcolt, hogy mi együtt és melyikünk az, aki hagyta magát sodródni az árral és majd csak lesz valahogy.... majd kilépett...

Hogy mennyire fontos, hogy ha fájdalom van benned, akkor azt akkor mondd ki, mert a 10 éves sérlmeket már nem lehet jóvá tenni és a seb benned marad, majd gyűlik még mellé sok-sok, te pedig megtelsz vele, megútálod a másikat és lépsz! Pedig lehet, ha akkor, amikor ér, kimondásra kerül, akkor a másik még tud változtatni rajta, benned pedig nem marad annyi fájdalom! Bár ki tudja... Akkor is mentél volna! Mindenképp mentél volna! Nem miattam! Magad miatt..... Én erre sosem lettem volna képes! Mást okolni igazságtalan! Minden két emberen múlik! Majdnem minden! Én, bármi is volt, sosem tudtam kiábrándulni, bennem sosem múlt el a szerelem érzése, sőt! Én hittem azt is, hogy a rák mennyire összehozott minket! Hogy mi tényleg örökké! Hogy szar is, kimászunk belőle, mert hányszor kimásztunk már?! Tévedtem....

Hogy mi volt jó? Az álmok, a remény, a küzdelmek, a harcok a gyerekekért, a közös küzdésünk a rákkal, a nyaralások, a házépítés, a szegénységünk, a felemelkedésünk, a karriered sikere, ami azért valljuk, be.... nekem is köszönhető! és én nagyon de nagyon büszke voltam rád! London, Róma, Olaszország, Horvátország, és a sok sok hely, ahol jártunk!  Amivé lettem melletted, akivé tettél, aki, ha nem is volt boldog, de hálás volt a sorsnak, mert azt hitte szereti az az ember, akit ő Istennek hívott! Mert neki valóban ő volt az Isten... mindent elhitt neki, 16 éves korától csak őt akarta... Sosem kapta meg! Majd egyik napról a másikra egy levél, egy fénykép mindent megváltoztatott! Te elmentél és fogalmad sincs, mit hagytál itt.... Mit törtél össze, mit pusztítottál el, miből kell felállnom és hogyan. Nyilván ez nekem fontos, na meg a gyerekeknek, hogy jó gyerekkoruk legyen és anyát ne egy nyomorult semminek lássák! Felálltam a rákból! Ebből is fel fogok! Bár a rák sebe már begyógyult... Ez a seb begyógyul e? Nem tudom!

Hogy három gyereknek én mondom, hogy ne haragudjatok apára, neki így jó! Igaz, hogy nektek nem, de mindenkinek más a fontos! Hogy Máté nekem tombol, mert rossz a kedve?! Nem tudja kifejezni magát, mi játszódik le benne! Barnus? Beledöglök nézni a szomorú szemét és nem mondd semmit... csak van és várja, hogy ez a nap is elteljen? Nem embernek való! Mimi rajzol és rajzol és beszél! Belőle így jön ki! Én pedig útálom magam, mert folyton csak sírok és hányok és egy roncs néz vissza rám a tükörből, akinek már nincs a szemébe az a csillogás, ami az élet jele volt! Eltűnt... nem megy.... A mosoly három hete eltűnt az életemből! Nekem nincs okom rá....

Nem sajnáltatni akarom magam! Felállok ebből is! Ha görbe háttal is, de megyek tovább. Hogy hogyan, még nem tudom! Nekem ehhez idő kell! Én nem tudok így lezárni 24 évet és becsukni magam mögött az ajtót, hitevesztettem, megcsalva, megalázva. De tudom, az idő nekem dolgozik! Akkor is, ha most csak lebegek a semmiben és nem fogom fel, mi is történik velem, velünk....