jan. 25.

Gondolkodom... Robin..

Nagyon nem közelít felém. Szerinte én nem teszem, de lehetőséget sem kapok rá. Vajon mi lehet benne? Nem tudja kikommunikálni. Elfojtja, miközben érzem, hogy dolgozik benne, mert nem tud aludni, hajnalban kel, pörög... De beszélni nem tud róla. Ha kérdezem, akkor annyi, hogy higyjem el, semmi gond nem lesz, minden fejben dől el, ő hiszi, hogy minden rendben lesz és nem depizik emiatt, de ennyi. Ha sírok, csak rámszól, hogy Móóóóóni.... nyugi van! Csakhogy ez engem kicsit sem nyugtat meg.... Se én nem leszek tőle jobban, se ő. Szar ügy, hogy szükségem lenne mindenkitől a maximális töltésre és közben nekem kell tölteni őt, mert -ha ki nem is mondja- iszonyat harcok dúlhatnak benne..... 

Én meg ebből erőt cseppet sem merítek! Nagyon nem! Mire jutunk így?

De szar!

 

Igazából hülyék vagyunk! Idióta emberi lények... Állandóan a másikat hibáztatjuk, miközben csak meg kéne békélni magunkkal.

Szerinte én utasítom el és azt érzi, hogy haragszom rá! Mert két hete is... De mit kezdjek MOST a két héttel ezelőtti sérelmével? Miért most teszi ki? Én folyton haragszom rá.. Ezt miből következteti, ha nem is közelít felém? Szerinte pedig folyamatosan közelít... Talán végig csinálja velem a "harcomat" és mégis elmegy... akkor már rossz érzés nélkül? Nem érzem társnak, nem érez társnak. Pedig tök hülyeség! Csak nem egy nyelven beszélünk. Sose tudta belátni, ha téved, én pedig nem tudom elfogadni, hogy ilyen. Folytonos változást várok tőle, mert én tudok! (bizonyítottam már annyiszor, hogy tudok!) változni. Ha 23 éve ilyen, miért nem tudom még most sem elfogadni? Talán mert én változtam.... és folyamatosan változom! Másnak húsz élet alatt nem jut ki annyi, mint nekem ez alatt az egy alatt! Más már feladta volna! Én mindig találok kapszkodót, ami erőt ad, hogy menni akarjak tovább! Eddig ez a legkeményebb akadályom! Talán nehezebb nem is lehet.. mikor kicsit megérzed a halál szagát.. hogy mivan, ha nem sikerül? Persze ilyen nem lehet, bízom magamban. Ebben egyedül vagyok! Már nem a bizalomban, hanem az utamban. Ezt egyedül kell végig csinálnom! Gyengének hittem magam, mindig azt hittem kell valaki, aki erősít! Folyton Robiba kapaszkodtam. De ahogy visszanézek minden "csatámat" egyedül csináltam végig. Az összes műtétem, a gyerekeimért folytott "küzdelmem", a porba hullásom és újra talpra állásom... Nem voltam egyedül, de egyedül vittem végig. Engem vágtak megannyiszor, én nyögtem a fájdalmaktól, én kezdtem újra, én döntöttem jól vagy rosszúl. Akkor is, ha könnyebb volt sokszor mást hibáztatni. De most nem veszem fel! Az ő rossz érzései az övéi, nem én vagyok az okozója! Tegyen ellene, hogy ne érezze így magát! Hisz én is folyamatosan azért teszek, hogy én jól legyek... Most épp... azért küzdök, hogy én győzzem le a rákot és ne a rák engem! Ehhez társ kéne, én úgy hiszem kimenekül, ő úgy hiszi kizárom. Elcsúszunk! Nekem pedig erősnek kell lennem így is! Hogy nincs most mellettem a legfontosabb támaszom! És hinnem kell és hiszem, hogy én fogok győzni!!! Én vagyok a győztes, mert én vagyok az erősebb! és nem a rák....