január 2.
Ma megint nagyon szar a kedvem!
Egyik nap kaptam egy levelet... hogy bocsánatot kér és sajnálja, hogy nem tudott úgy szeretni, ahogy én vágytam és tudja milyen nehéz most nekem... Honnan tudná? Soha senki nem okozott ekkora fájdalmat neki! Fogalma nincs! És bocsánat? Erre van bocsánat??? Ó, drága, semmi baj, mással is előfordult már, én is túl fogom élni! Hát nem! Itt nincs bocsánat! Erre nincs bocsánat!
Azon gondolkodom, hogy hányszor mondtam, mennyire büszke vagyok arra (talán valahol a blogban még írok is róla régebben), hogy mi nem vittük tovább a fentről hozott formákat! Amiket utált az anyjában. Hogy mindig mindenről más tehet, hogy sosem vállalta a felelősséget a saját tetteiért, mindig a másikat okolta. És most mi történt? Pont ugyan ez! Hát nem! Én ezért nem tettem semmit! Egy ilyen helyzetbe nem lehet belekergetni senkit! Ez egyedül és csakis a saját döntése volt! Amit akár tisztességesen is lehetett volna intézni, de nem sikerült.
Jár az agyam ezerrel, szünet nélkül. Hogy kit szerettem én és miért? Egy álmot, egy magamnak kialakított képet, ami soha nem is létezett, csak én akartam elhinni, hogy ő is szeret és mi örökre együtt fogunk maradni, mert közösek a céljaink és szeretjük egymást! De nem! Ebben a kapcsolatban én szerettem, ő pedig hagyta, hogy szeressék! Én sosem voltam fontos. Sosem voltam ott, ahol ő nekem. Ezért ilyen nehéz az elengedés! Mert nekem tényleg ő volt a minden! Én tényleg neki-érte éltem! Nem gondolom, hogy hiba volt, mert imádtam neki élni! Csak most ebben a helyzetben, amiben vagyok jövök rá, hogy nem szabad ennyire társfüggőségben élni, mert így, amikor kilép, te beledöglesz, mert nem tudod, hogy kell nélküle. Hogy az egész életed üres lett, céltalan és pokoli magányos vagyok! Pokoli magányos! Éjjel azzal álmodom, hogy bújok hozzá és szívom magamba az illatát, nappal ömlenek az emlékek. Minden rohadt filmből emlékek jönnek elő. Párizs, London, Róma, de bármi! Egy ruha, amibe bújok... egy tárgy a lakásban... Minden! És döglök bele!
AZ agyam tudja, hogy úgy kell kezelnem, mintha meghalt volna, mert az az ember, akit én szerettem/szeretek meg is halt! Ő már nem létezik! Csak az emléke! De a szívem még nem tudja elengedni.... Mert ez a hülye szív még mindig szeret! De mit? Kit? és miért??????????????????