május 17.

 

Mimi áll Firenzében a szobánk ablakánál és nézi a szemközti szobában lévő tornázó nőt. Próbálja utánozni. Annyira édes! Az én fejemben meg az van, hogy Istenem, ne engedd, hogy olyan élete legyen, mint nekem volt! Nem panaszkodom! Igazából jó életem volt (van), csak közben hányszor jártam meg a poklot!?

Pont tegnap írtam egy ismerősömnek, amikor azt írta, hogy annyira irigyel... - a pokol után jár nekem egy kis menyország! Megérdemlem Firenzét! Megérdemlem, hogy süssön a Nap! Mert én voltam a sötét oldalon is! Ahol érzed, hogy ott a halál! De ne drámázzunk! Csak ma valahogy belezabálta a lelkembe magát egy kicsit a múlt. Amikro jártunk a meddőségibe Robival, az inszeminációk, az első vetélés! Azt hittem akkor ott meghalok! Azt nem lehet túlélni! Aztán mégis sikerült! Utána még volt kettő ilyen, mikor végre sikerült Máté! Istenem, de boldog voltam!!!!!!!! Aztán jött spontánka (Barnus), nála meg azt feldolgozni, hogy nem voltam felkészülve az érkezésére. Hogy hihettem, hogy nem fog tudni osztódni a szeretetem! Tíz évig úgy meséltem róla, hogy őt nem akartam... Helga adott feloldozást az egész nyomorra! Ha nem akartad volna, akkor elvetetted volna! És ez annyira igaz! Hány évig cipeltem a terhet, hogy ne érezzem magam szemét állatnak, mert ő nem terv szerint "készült", csak jött. Majd Mimi után három hónappal spontán terhes lettem. Azt a babát nem tarthattam meg, képtelen lettem volna kihordani. Na, baszki! Van két csinált gyereked és egy spontánkád és hozz meg egy olyan döntést, hogy ez a baba nem maradhat! Akkor azt hittem, abba halok bele... Hanyadszorra is? Mindig tolt az élet az utamba valami szart! A testem 72 vágás van. Felsorolni is sok, milyen műtétek! Csak a visszér 36 vágás! Annyiszor hittem azt, hogy nem bírom ki, annyira fáj! Most mégis itt vagyok! Élek! De nem tudom igazán elengedni magam. Nem tudom miért! Belezabálja magát a zsigereidbe ez a szar és a lelked néha zúg! De az idő majd ezt is megoldja! Elfelejtem majd.... Vagy megtanulok úgy élni vele, hogy nem őről fel... Remélem!